Tegnap este – szinte már tradició szerűen – kisétáltunk az Óbudai Napokra, ahol este Quimby koncert volt. A Quimby – mióta a Kispálék haldokolnak – jó eséllyel pályázott a legjobb magyar zenekar névre, és ezt a Kilégzés albummal szerintem be is zsebelték, valahogy a nagy örömben leült. És ez a tegnap esti koncerten teljesen érezhető volt. Ott voltak, csak minek?

Az új számok nagyon gyengére sikerültek, és a műsorból gyakorlatilag kivettek 3-4 számot a régiből, amik helyett most ez a pár új lett becsempészve. Gyakorlatilag ugyanazt játszák 4 éve. És az ilyen unalmas.

Már tavaly is az volt, hogy az ember elment, örült és miközben elragadta a koncert ereje, mert koncertben jók, addig nem gondolkodott igazán ezeken. Aztán a koncert végén mikor hazafelé tartott rájött, hogy ez tök ugyanaz volt, mint már évek óta. Én akkortájt kezdtem, el attól félni, és ezt hiába magyaráztam a környezetemnek, hogy újat kéne kipréselni magukból, dehát a legjobb után, ugye már csak lejtmenet jöhet, és a Kilégzést felülmúlni úgyse tudják.

Bejött. Már az elmúlt két koncert is feles volt csak. Az első órában az ember elbólogat a zenére, kicsit mozgatja a lábát és olyan mintha ők ott a színpadon sokkal jobban mulatnának mint te lenn. Mert ordítanak, belefeszülnek a zenébe, de kifelé csak olyan szűrten jön le. Jó igen, Quimby, tényleg fasza, tényleg faszán játszák, de lehetne valami újat is mutatni? És azon töprengesz, hogy ők hogy nem unják még? De az elmúlt két koncerten mindig megtörtént a csoda, valahol az utolsó harmadban visszaállt a régi rend, rátalálnak a közönségre és a koncert végén már boldogan ugrálsz meg üvöltöd a tömeggel, hogy “én már nem muzsikálok, csak egy jelet adok a gépnek”…